Nagyon elkeseredtem szerdán, amikor nem sikerült egyben lefutnom az 5 km-t. Úgy éreztem, hiába az edzések, a rendszeresség, azért csak megmutatkozik, hogy 40 fölött kezdtem el sportolni.
Azért elhatároztam, hogy nem fogom feladni, túl sok energiát tettem bele ahhoz, hogy csak úgy, kudarccal végetérő kaland legyen a futásból. Túl sokat néztem a rakpartról irigykedve a Margitsziget futóit, arról az időről álmodozva, amikor már tudok annyit futni, hogy érdemes lesz átgyalogolni a Margit hídon a szigeti pályáért.
Ma viszont úgy indultam el: nem baj, ha nem megy egyben, sikerül, ahogy sikerül, a lényeg, hogy sportolok, az a fontos, hogy jól érezzem magam közben. Életem párja, akit nem tudtam rávenni arra, hogy együtt edzzünk, bicajjal jött mellettem, s bár leginkább némaságba burkolózott, úgy féltávnál azt mondta: "Mi van, meg sem állsz?" Nem bizony! Én már akkor éreztem, hogy most nem fulladok ki, hogy most menni fog végig!
Elmondhatatlanul jó érzés, hogy ennyi évesen nekiállva a sportnak, ha nem is 6 hét alatt, de bő 2 hónap edzés után annyit fejlődtem, hogy képes voltam legyőzni önmagamat, és úgy futottam le egyben az 5350 métert, hogy közben végig jól éreztem magam, élveztem a futást. S zuhany után arra gondoltam: alig várom már, hogy megint fussak!