Mikor hazajöttem Sárvárról, aludtam 3 órát és úgy frissen az élményektől , írtam  a versenyről. Ám ahogy eltelt egykét nap, új érzések kerültek a felszínre. Ezt is leírom. 

Kissé szentimentális vagyok , főleg a versenyek után. 

Ha valaki nem bírja , ne olvassa. ;)

 Ma valami fura kis boldogság érzet járta át a szívemet. Egész nap érzem. 

Ez a verseny utáni eufória utózöngéje. Olyan jó érzés. Kár, hogy nem tart sokáig.

A következő versenyig még pont 1 hónapot kell várni. Te jó ég, ez már olyan szenvedély betegség mint a drog, vagy a dohányzás. 

Az én Sárvárom története kicsit más történet, mint a szokásos beszámolóim.  Nem PB-ről,köridőkről szól. Nekem most ez nem csak a futásról szólt. Gyógyír volt a lelkemnek. Nagy fájdalom ért március közepén. Elveszítettem valakit, aki nagyon fontos volt. Csak a futás volt, ami enyhítette ezt a fájdalmat . Ezért sokat futottam. Inkább futottam, mint , hogy gyógyszerhez  nyúljak. Inkább futottam, hogy ne legyek depressziós. 

Március végén tudtam, hogy kell valami , ami kimozdít a depresszió felé hajló hangulatból. Persze mint mindig, most is az egyik edzés alatt jutott az eszembe az ötlet, hogy ha Ágival nem indulhatunk párosban Sárváron, akkor megpróbálom egyedül. Hazaértem és megbeszéltem a futópárommal Ágival, hogy mit találtam ki magamnak. Természetesen támogatott. A legjobb barátnő, hisz mindenben mellettem áll.  Aztán megbeszéltem az ötletem csapattársaimmal,Julcsival és Szerivel is, mert adok a véleményükre. 

Hát így indultam neki az első 12 órás versenyemnek 1 hónappal a rajt előtt.Őrültségnek tűnt. Mások fél évet is készülnek rá. Én meg ilyen tiszteletlenül 1 hónappal a verseny előtt találtam ki az egészet. Pedig én tisztelem a  versenyeket. Becsülettel készülök rájuk. Ám itt most más volt a helyzet. Erre a versenyre , a lelkemnek volt szüksége.

A futás is fantasztikus élmény volt, de engem inkább az tesz boldoggá, ami körülötte történik. Az emberek, a szurkolók, hogy mindenkinek van egy-két kedves szava. Itt nincs ellenség, itt mindenki segít. Egy mosollyal, egy kis tapssal, egy szóval. Néha úgy elgondolkodtam, hogy elmentem valaki mellett szó nélkül, aztán az a futó utánam szólt, hogy hajrá, vagy, hogy szépen tolod........egy pillanatra elszégyelltem magam, hogy ő biztat engem, mikor én így elmegyek mellette? Attól fogva igyekeztem figyelni és nem csak a gondolataimba merülni. Nekem ez nagyon tetszik, ha egymással is törődünk és nem csak a sebességgel vagy egyebekkel foglalkozunk.  Ettől sokkal emberibb ez a sport. 

Ha most indulnék Sárvárra , akkor azért  pár dolgot másképp tennék. 

1. pl. pénteken utaztam volna , nem szombat hajnalban.

2.pozitívabban gondolkodni. Julcsi mondta, hogy simán meg lesz a 110 km, erre én csak mindig azt mondtam, hogy 100 volt a terv, afölött megállok.

3. jobban figyelnék a társaimra.

4. még 2,5 kilit összeszedni( simán bennem volt)

5. ott maradni az eredmény hirdetésen és felállni a dobogóra, hogy világgá kürtölhessem, hogy megcsináltam és lefutottam elsőre 117, 5 km-t. 

A többi dolgot nem bánom. Futottam a 7 éves  kereszt lányommal egy  kört, aztán egy rövid szakaszt az 5 éves kereszt fiammal is. Megálltam csevegni a sógórnőmmel. Örültem, hogy meglátogattak. 

Érdekes dolog volt, hogy nem tudom, hogy mi történt velem 9 és 12 óra között. Olyan, mintha az agyam kikapcsolt volna. Olvastam, hogy a szülési fájdalmakkor az agy szinte kikapcsol, van, hogy az vajúdó anya, egyszer csak arra eszmél, hogy már ennyi az idő? Hol voltam eddig? Amikor szültem a lányom, akkor is hasonló dolog történt velem. Mire feleszméltem, már órák teltek el. Nekem ez most is hasonló volt. Néztem pedig a köridőket, beszélgettem más futókkal és Julcsival. Lehet, hogy az agy így védekezik? Vagy a fáradtság, vagy a fájdalom teszi? Annyira azért nem fájt semmim. Egész jól voltam. A meleget is jól tűrtem. Szívós vagyok. Egyszer sem kellett vizeznem magam. Az Almádi 12 órás páros futásnál sokkal jobban fájtak a lábaim az őrült tempózástól. Be is gyulladt az egyik térd szalagom. Most semmi bajom nem volt, a szokásos sarok fájdalmon kívül. 

Most Julcsiról: Ő a világ legjobb "hajcsára", legjobb segítője. Aki csak úgy lefutott velem 50 km-t a versenyen. Csupán szeretetből. 

 Arra is  emlékszem, hogy Julcsi csak beszél, beszél, de én nem is hallom, hogy miről. Annyira elfoglalt voltam . Az agyam nem tudom hol járt.

Aztán olyan gyorsan vége lett.:(

 Nem voltam meggyötört, nem voltam nagyon kimerülve. Boldog voltam és elégedett.Még maradt bennem erő. Nagy örömöt adott ez a verseny.  Végül is be jött a tervem. Kicsit kiszakított a hétköznapokból. Nem oldotta meg a problémámat, de legalább egy kis örömöt szereztem magamnak vele. Egy kis önbizalmat adott. Szeri mondta, hogy nagyon jó hangulatú verseny lesz,  hát megint igaza volt. Már most vágyom vissza Sárvárra. :) 

Köszönöm mindannyiótoknak akik szurkoltatok, akik gondoltatok rám. 

Még egy két gondolat. Néztem a tavalyi és az azelőtti év eredményeit. Ezzel az eredménnyel megnyertem volna azokat. Persze ezen az is múlik, hogy kik melyik számra neveznek. Az elit futók, ha 24-re neveznek, akkor van esély a dobogóra. Hosszú a 12 óra. Bármi történhet , még a legjobb futóval is. 

Azt gondolom, hogy nem azt kell nézni, hogy csak azért lettem 2.helyezett ,mert xy ma sérült volt és nem versenyzett. Szerencse is kell hozzá, az nem vitás. De ha minden eredményt így néznénk, akkor soha nem ismerhetnénk el valakinek a győzelmét, mert mindig ott lehetne egy ha.....

Kaptam tegnap egy meglepő hírt. 2013-ban, 12 óra futásban a világranglista 3. helyén állok . Az előttem álló nők pedig mindketten magyarok.Máténé Varjú Edit és Makai Viktória.  Érdekes nem? Az első három helyen magyarok állnak. Ez aztán nekem egy hihetetlen dolog. Ott állok Viki és Edit mögött? Én, aki csak 2 éve kezdtem versenyezni? Ez számomra felfoghatatlan. 

Már 4 nap telt el a verseny óta. Nem fáj semmim, se izomláz, se semmi.  Csak a szívem húz vissza. 

Zs.