Az előzmények, szept 1 Fülikémmel tartunk ki a határba futni, de  csak úgy szabadon, mint a madár, jön a terepjáró, Füli poróz hiányában átfut pont elötte, majdnem átért. Akkor azt hittem vége  a világnak, de ha nem is nyom nélkül felépűlt, de a jobb szeme megsemmisült a ballal pedig nem lát tökéletesen. Rettenetes volt átélni, hogy már nem lesz olyan, mint régen. Az állatokat  nem olyan fából faragták, ők igazi túélők, nem vesztegetnek fölös energiát az önsajnálatra. Meglepően hamar felépűlt és a most ott tartunk, hogy már felsem tűnik, hogy kalóz lett, de szerencsére az íróasztal lábát nem kellett lefűrészelni neki. Mindene jól működik, így elkezdem vele újra sétálni, később kocogni, aztán már újra elkezdte hajtani az őzeket, vadakat. Kis hűséges, meg tudta bocsájtani, hogy a hülye hobbim oltárán, az egyik szemét kellett áldoznia.

Érlelődött a gondolat, mi legyen a domonyvölgyi versennyel, amit Fülikémmel már sikerült 2006, 2007-ben is megnyernünk. Én sem edzek annyit a 3 hónapos Bernadettem miatt, Füli is betegszabin volt. Nagy kisértés volt és a barátaim is megerősítettek, hogy menni kell, futni egy jót. Ahogy Tomi mondta "majdnem Füli emlékverseny lett". Elmentünk, nem bántam meg.

Fülit mégis megfosztottam egy ismételt hosszútáv gyözelemtől.

Nagyon elhúzták a rajtot és háromnegyed órával később inditottak minket. Idén nem indultak kutyával sokan, viszont szólóban annál többen. Idén elmaradtak a szervezők, nem volt irányító személyzet. Az eligazitásról lemaradtam, elvoltam foglalva azzal, hogy Fülit csititgassam, mert ez az antiszociális kis öleb, egyfolytában ugatott. Amikor elindultunk furcsa is volt, hogy nem arra megyünk, mint tavaly és azután is végig fordított az irány. Elég hamar előre álltunk és egyedűl maradtunk, így nagyon skubiztam a szalagokat. Valhohol mégis elvesztettem a fonalat, mert egyszer csak rövidtávosok voltak elöttünk. Biztos jobb oldalon volt a szalag és Fülinek a jobb szeme a rossz, ő nézte el én ott sem voltam. Ez a felelősség teljes mérvű áthárítása. Sajna valamit nagyon rosszul csináltam, de bizakodtam, hátha azok csinálták rosszul. Akkor is gyanakodtam, amikor megláttam magam elött futni Tomit, aki tíz perccel késöbb indult, a kutya nélkűli rajttal. Hogyan kerűlt elém, amikor nem ment el mellettem senki. Örök rejtély marad, mert végig láttam szalagokat. Jót diskuráltunk, kábé: hajrá spori, nyomjad, mentünk tovább. Egyszer csak szemből jön az a lány a blökiével, akit az elején alig bírtunk leakasztani. Jó sok futot utolértünk, de még akkor is bizakodó voltam. Végűl egy kakival-Füli részéről-befutottunk.

Alig mertem elmondani szőrős 4lábú barátomnak a rossz hírt, már jártak elöttünk ezen a tájon. Gyorsan átalakúlt a csak futunk egyet, rossz duma, éles versennyé. Aztán amikor nem jön össze már nem alakúl vissza olyan hamar. Főleg nem ilyen banális dolog miatt. Milyen kafa lett volna egy győzelemmel visszatérni az életszagú életbe. De ahogy Balczó Bandi is megmondta, " sportban a ha-val kezdődő mondatnak nincs értelme". Nekünk is meg kell ezt emészteni és csak a jóra emlékezni, mert élni szép és valamit túlélni még szebb.

Arra azért kiváncsi lennék hányan hány féle képpen futották le ezt a hosszú távot. Mert az idők is nagy szórást mutatnak. Én 12 perccel mentem rosszabbat a tavalyinál, de fogalmam sincs milyen távolságon.