Sosem hittem. Ha nem mentem, hiányzott. De csak rajtam és a munkámon múlott, mikor jutok el legközelebb. Az elmúlt hónapokban viszont a kicsi pocakbabán. És igazán nagy különbség van aközött, hogy azért nem futok, mert lusta disznó vagyok ill. éjjel-nappal dolgozom, vagy pedig azért, mert felelős vagyok valaki másért.

Most érzem igazán, mit jelent a futás hiánya. Október 4-én, kereken 2 hónappal a kiírt szülés előtt elköszöntem a Futástól 4 hónapra, mert úgy éreztem, az már nem futás, ha 2 km után a pulzusom a babára egészségtelen módon megemelkedik. Egy darabig bírtam is. Amíg Férjem vagy kis csoportunk futni ment, én utcai ruhában sétálni.

Úgy két hét elteltével - bár erősítgettem és kismama jógára is jártam - szenvedésem odáig jutott, hogy ha cicáink nem fekszenek folyton a számítógépes székben, bejegyzést írtam volna az alábbi címmel: "Kompenzáció - avagy akinek a terhesség alatt nincsenek fizikális panaszai, az lelkileg esik szét". 

Aztán rájöttem, biztosan az utcai ruhával van a gond. Nem jó a Balaton partjára, inkább futóruhát húzok pocaktámasszal. Nem muszáj nekem futni, de ne lógjak ki a sorból...

Így kezdődött. A lábaim nem bírták a sétát, kocogásra váltottak. És jól esett. Néhány száz méter "mama-futás" (van, aki gyalog leelőzne :) ), néhány száz séta. Összesen 2-3 km. Az időjárás a mi oldalunkon, az azóta lezajlott orvosi vizsgálatok pedig minket igazolnak. Nem érdekel, mit szólnak az emberek, nem érdekel, ki mennyire aggódik, ez csak a mi döntésünk lehet. Nem tartom magamat felelőtlennek. Üljek otthon és sajnáljam magamat?! A lelki megerőltetés többet árt, mint egy kis döcörgés az aszfalton.

Persze szerencsém van, mert megtehetem. El sem tudom képzelni, milyen lehet annak a sportolónak, akit bármilyen terhességi probléma vagy nehézség miatt eltiltanak a mozgástól. Biztosan az őrület kerülgeti. Én hálás lehetek a szervezetemnek, a születendő kisfiamnak az elmúlt 8 hónapért. Hogy nem kellett lemondanom semmiről, maximum alkalmazkodni. Na meg a Férjemnek, aki hagyott önálló döntéseket hozni és - bár nagyon aggódós a baba ügyeiben - megbízott azokban. 

Ha a kicsi nem siet nagyon, még lesz 1-2 kocogás-séta kombóm. :) Tudom, hogy sokan elítélnek, de abszolút nem zavar. Nekem is megvan a véleményem az örökös kifogás-keresőkről, akiknek nyugodt, egészséges terhességük van és mégis ürügynek használják a semmit-tevésre. De nem szólok érte/bele, mert Ők úgy élnek. Én meg így. És büszke vagyok rá!

Sosem hittem. Ha nem mentem, hiányzott. De csak rajtam és a munkámon múlott, mikor jutok el legközelebb. Az elmúlt hónapokban viszont a kicsi pocakbabán. És igazán nagy különbség van aközött, hogy azért nem futok, mert lusta disznó vagyok ill. éjjel-nappal dolgozom, vagy pedig azért, mert felelős vagyok valaki másért.

Most érzem igazán, mit jelent a futás hiánya. Október 4-én, kereken 2 hónappal a kiírt szülés előtt elköszöntem a Futástól 4 hónapra, mert úgy éreztem, az már nem futás, ha 2 km után a pulzusom a babára egészségtelen módon megemelkedik. Egy darabig bírtam is. Amíg Férjem vagy kis csoportunk futni ment, én utcai ruhában sétálni.

Úgy két hét elteltével - bár erősítgettem és kismama jógára is jártam - szenvedésem odáig jutott, hogy ha cicáink nem fekszenek folyton a számítógépes székben, bejegyzést írtam volna az alábbi címmel: "Kompenzáció - avagy akinek a terhesség alatt nincsenek fizikális panaszai, az lelkileg esik szét". 

Aztán rájöttem, biztosan az utcai ruhával van a gond. Nem jó a Balaton partjára, inkább futóruhát húzok pocaktámasszal. Nem muszáj nekem futni, de ne lógjak ki a sorból...

Így kezdődött. A lábaim nem bírták a sétát, kocogásra váltottak. És jól esett. Néhány száz méter "mama-futás" (van, aki gyalog leelőzne :) ), néhány száz séta. Összesen 2-3 km. Az időjárás a mi oldalunkon, az azóta lezajlott orvosi vizsgálatok pedig minket igazolnak. Nem érdekel, mit szólnak az emberek, nem érdekel, ki mennyire aggódik, ez csak a mi döntésünk lehet. Nem tartom magamat felelőtlennek. Üljek otthon és sajnáljam magamat?! A lelki megerőltetés többet árt, mint egy kis döcörgés az aszfalton.

Persze szerencsém van, mert megtehetem. El sem tudom képzelni, milyen lehet annak a sportolónak, akit bármilyen terhességi probléma vagy nehézség miatt eltiltanak a mozgástól. Biztosan az őrület kerülgeti. Én hálás lehetek a szervezetemnek, a születendő kisfiamnak az elmúlt 8 hónapért. Hogy nem kellett lemondanom semmiről, maximum alkalmazkodni. Na meg a Férjemnek, aki hagyott önálló döntéseket hozni és - bár nagyon aggódós a baba ügyeiben - megbízott azokban. 

Ha a kicsi nem siet nagyon, még lesz 1-2 kocogás-séta kombóm. :) Tudom, hogy sokan elítélnek, de abszolút nem zavar. Nekem is megvan a véleményem az örökös kifogás-keresőkről, akiknek nyugodt, egészséges terhességük van és mégis ürügynek használják a semmit-tevésre. De nem szólok érte/bele, mert Ők úgy élnek. Én meg így. És büszke vagyok rá!