Ez az amit nem gondoltam volna még tavaly márciusban, amikor először elindultam a szomszéd lánnyal futni. Akkor mondjuk még nagyon sok dolgot nem gondoltam. Többek között azt sem, hogy még abban az évben októberben félmaratont fogok futni. Na, de a maraton az nagyon más tészta. Azt mindig úgy képzeltem el, mint valami teljesíthetetlen csodát. Úgy gondoltam, arra csak az képes, aki világéletében edzett, futott, de azok az emberek nem tartoznak az én ismeretségi körömbe, az a nem hétköznapi emberek világa.
Aztán tavaly decemberben a margitszigeti Nyúl-futáson minden különösebb erőlködés nélkül lefutottam 30 km-t. Ennek azért nagyon örültem, de nem fűztem tovább még sokáig a gondolatot. Végülis az Edzésonline-os ismerősök elszántsága hozta meg a kedvet nekem is a nevezéshez. Miért is ne? Hiszen többen is vagyunk, akik most futják először. Így, csapatban, azért csak könnyebb. Meg hát maga a teljesítése ennek az elérhetetlennek tűnő, mítoszok övezte távnak, az is elegendő lenne, mit sem törődve itt időeredményekkel. Ebben szerencsére egyetértettünk Eftomival, akivel az edzőtábor után megbeszéltük, hogy a távot együtt fogjuk teljesíteni.
Verseny előtti előkészületként gondoltam, megkeresem a chipet, lévén péntek délelőtt. Na, ez volt az első pulzusemelkedést okozó esemény: ugyanis nem találtam a helyen, ahol lennie kellett volna. Már minden megfordult az agyamban: hogy fogok én most futni? kitől kérhetnék kölcsön egyet? szerezhetek-e még egy másikat a BSI-től vagy ezt most emiatt ki kell hagynom? Úgyis elmentem volna persze, csak legfeljebb nem szerepelek majd az eredménylistában, de a rajtszámom megvolt, így indulhattam volna mindenképp. Aztán kiderült, hogy múltkor a férjem biztonságba helyezte a chipet (előlem is:)), mert nem volt jó helyen szerinte. Mindegy, meglett szerencsére.
Második felkészülési pont volt a térkép memorizálása. Ez számomra fontos, mert emlékszem még, hogy a Vivicittán is mennyire zavart, hogy nem tudom, hogy merre megyünk, hol tartunk, mi van még hátra, hogy kell tartalékolni. Miután nagyjából meglett a fő irányvonal és a km-ek eloszlása, következett a „melyik cipőben fussak” dilemmája.
Kedvenc Asicsem talpa ugyanis elkopott. De teljesen. A fekete réteg néhány maradványa még megfigyelhető rajta, de hosszú futásokra így már nem alkalmas. A tavalyi (teljesen egyszerű, belépő szintű) Adidas cipőm szintén eléggé elhasználódott, sok km-t futott, csillapítása a nullához konvergál. A másik Asicsemben meg mindössze 5 km van, mert a sérülés miatt nem mertem többet futni már a verseny előtt. Mit tehettem, kényelmes volt elsőre, érzésre hasonló, mint a másik, bevállaltam hát.
Szombaton a tészta-partit otthon tartottuk meg, mert csak ezért nem érte volna meg Pestre autókázni oda és vissza sem időben, sem anyagilag. Valószínűleg praktikusabb lenne, ha a tészta-partit a verseny után tartanák meg, mert sokan lehetnek vele úgy, mint én, hogy nem éri meg nekik egy nappal korábban csak ezért Pestre utazni, így kárba megy nagyon sok adag étel. Ez van. De így legalább jutott időm még összehozni egy sütit is a nagy alkalomra: teljes kiőrlésű lisztből banános, zabpelyhes, étcsokoládé darabkákkal mixelt muffinokat készítettem. Gondoltam, jól jöhet esetleg még a verseny előtt megkínálni vele az egybegyűlteket. De valahogy nem ott gyűltek egybe, ahol Pen megjelölte a fórumon pár nappal korábban, így bánatomban csak én ettem belőle egyet, a többi maradt futás utánra (hű, de akkor milyen jól esett!)
Induláskor otthon 8 C fokot mutatott a hőmérő, fújtak a sarki szelek. Még a kesztyű és vastag futófelső gondolatával is eljátszottam, de szerencsére csak a hátizsákba tettem be biztonságképpen, futáshoz a vékonyabb hosszúujjú verziót öltöttem.
Mint említettem, a találkahelyen senkit nem találtunk, így a Széchenyi Fürdő előterének biztonságos melegét választottuk, ahol a WC-kért sem kellett sorban állni. Itt találkoztunk Tomiékkal is, innen már együtt indultunk a rajtvonalhoz.
A startzóna közelében tapasztalható tömeg miatt nemigen maradt már lehetőségünk a bemelegítésre, így inkább a zóna megtalálására koncentráltunk. Összefutottunk ismerősökkel is (Attila, Hanita), majd betagozódtunk a csatasorba. Tomi (elmondása szerint) izgult. Én még nem, csak eszembe jutott, hogy a fájdalomcsillapító a hátizsákban maradt, így nem lesz azonnal kéznél, ha szükség lesz rá, emiatt aggódtam egy kicsit. Kis toporgás után végre elindultunk, Anitával pár percig együtt, majd csak annyit láttam, hogy felteszi a fülhallgatót és elhúz előttünk. Többet sem láttuk aztán már:)) Nagyon szép időt futott, mi ezzel nem tudtuk volna tartani a lépést.
Eleinte elég jó tempót mentünk, fel sem tűnt, hogy frissítésekkel együtt is 5,20-as km-eket futunk. Az első frissítőállomást kihagytuk, utána viszont mindenhol megálltunk inni, és a harmadiktól kezdve enni is (már, ahol adtak). Ekkor még megvolt a lendület, nem zavart a szembeszél sem felfelé a rakparton. A Margitsziget elején ott szurkolt kis családom, ez nagyon meglepett és főleg nagyon jól esett. Aztán kicsit odébb összefutottunk Amatőrrel is. Jó volt vele beszélgetni, és látni, hogy milyen könnyedén megy. Hiába, a tapasztalat sokat számít. Aztán, ahogy kellett, egy frissítőállomásnál szépen otthagyott minket, elvégre is ő PB-re tört! (És mint láttam, könnyedén teljesítette is).
Jött megint a rakpart, teljes hosszában, hátszéllel, legalább ennyi jó volt benne. Az időnk még mindig jó, 5,30 körüli, frissítésekkel együtt. Aztán jött a Petőfi-híd, majd le Lágymányosra és következett a hosszú, végeláthatatlan, kopár kínlódás. A Lágymányosi-híd oldalában találkoztunk Attilával, jellemző: ő már akkor visszafelé jött:)) Ezen a momentumon kívül még annak tudtam örülni, amikor a 20. km-nél megláttam Mariann hátát előttünk, kb 10 m-re. Egy ideig úgy tűnt, hogy utol tudjuk érni, de a frissítőpontnál nagyon lemaradtunk, ezután már csak messziről csodálhattuk.
Ez a lágymányosi rész volt a verseny leghosszabb és legfájdalmasabb szakasza. Már két hete fájt az Achilles melletti rész, de ez pihentetéssel némileg enyhült és futás közben elviselhetővé vált. Végig jelen volt, tompán, de ez nem lett volna ok a verseny feladására. De ami utána következett igencsak kellemetlen volt. A fájós bal lábam térdénél elkezdett nyilallni a fájdalom, kis idő múlva az egész külső talpélem is zsibogott. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik a rosszabb. Itt volt 6-7 km, amit sántikálva, morcosan és magamba süllyedve tudtam csak futómozgást imitálva magam mögött hagyni. Itt nagyon kellett Tomi segítsége, rengeteg számított a biztatása és a folyamatos jelenlét. Aztán a Műegyetem elé érve felderült a lelkem, hiszen a megfelelő helyen és időben ott állt a megoldás: kis szurkolótáborom, hátizsákban a Cataflammal. Pedig nem is hívtam őket mobilon, egyszerűen csak így jött ki nekik a lépés. Nagyon megörültem, gyorsan frissítettünk és én 1-2 km után már megújult erővel tudtam küzdeni a szeles rakparttal.
Váltottuk egymást Tomival, mert a rakpart közepe táján őt hagyta el a lendülete, jól belesétált a frissítésekbe és szemléletesen ecsetelte szenvedését (ami egyébként így külsőleg egyáltalán nem látszott rajta). Szerencsére eszébe jutott, hogy van nála némi pótlás (aszalt sárgabarack) és ennek elfogyasztása elegendő is volt, hogy átlendüljön a holtponton. Lassanként megfordultunk és megint hátszéllel futottunk, majd végre magunk mögött hagyhattuk a rakpartot. A Parlament után kicsivel ismét találkoztunk szurkolótáborommal, akiktől a biztonság kedvéért beszereztem még egy Cataflamot. Itt, az Alkotmány utcánál már láttuk Jocit és azt is, hogy valami történhetett vele, mert bele-belesétált a futásba. Kicsit eltöltöttük az időt a gyógyszerkérdésekkel, így csak a Nyugati-téri felüljárónál tudtuk utolérni. Beszélgettünk pár percet majd folytattuk kettesben utunkat. 2 percenként kérdeztük egymástól, hogy hogy van, majd elégedetten nyugtáztuk, hogy a másik is rosszul van, így közös az élmény:)) és nem kell attól félni, hogy a másik hirtelen szárnyakat kap és meglép mellőlünk:)) Nekem az emelkedők tetszettek, mert ilyenkor nem fájt a térdem, lejtmenetben annál inkább éreztem. Ekkorra én már egyébként is minden tagomat éreztem: fájt a hátam, a vállam, a derekam, a belső és a hátsó combom, az egész hasfalam. Aztán egyszer csak eljött a Városliget. Onnan már nem érdekelt, hogy mi fáj, meg mi nem, innen már kötelező volt teljesíteni a maradékot. Atom az utolsó párszáz méteren egyszercsak előbukkant a hátunk mögül és játszi könnyedséggel nekiállt sprintelni. Ezt azért nem hagyhattuk, amennyire erőnkből tellett mi is belehúztunk (hozzátartozik, hogy Atom is lassított és bevárt minket) és az utolsó 200 m-t legalább hajrázva tudtuk teljesíteni. Nettó idő: 4:08:07
Legjobban Tomi beérkezésünk utáni első megjegyzése tetszett: „Na ez nem az az időpont, ami alkalmas a következő maraton megtervezésére”:))
Miután leültünk sorba a gyúráshoz, éreztem, hogy ez most azért több volt egy szimpla hosszú futásnál. Nem is keltem fel többet a padról, míg sorra nem kerültem, csak a fenekemet csúsztattam mindig egy picikét, ahogyan haladt a sor. Tomin is jót derültem, amikor megpróbálta felvenni a sétáló mozgást és elindulni némi ruhaneműért a családjához. Kihívás volt a cipőfűző kikötése is, hát még a gyúróasztalra való felmászás. Itt újra találkoztunk Jocival, végigvettük a futás alatt történteket; kicsit beszélgettünk még Kánnal is aztán végre kijutottunk a családi szurkolótáborhoz és sor kerülhetett a süteményre is. Mind elfogyott! Nem hiába dolgoztam vele legalább.
Leltár: egy véraláfutás a bal lábfejen, baloldali térdfájdalom; jobboldal: vízhólyag minden második lábujjon (a kislábujjam tulajdonképpen egy darab vízhólyag, aminek a végén köröm van, első este nem is tudtam tőle aludni, mert az egész éjjel lüktetett, reggelre szépen belilult) + 2 kisebb vízhólyag a talpamon, ja és a futógatya derekában lévő madzag is véresre dörzsölte a derekamat.
Örülök neki, hogy sikerült teljesíteni és főként annak, hogy a kisebb nehézségek, kellemetlenségek ellenére mégis jó hangulatban, kiváló társaságban; és annak, hogy az egész jó élményként maradt meg. Köszönöm Tomi neked a folyamatos jelenlétet és támogatást, és persze a szurkolótáboromnak, hogy elkísértek, és hogy jó helyen és jó időben mindig ott voltak!