- Andi, hogy állsz most a futással?
- Hát, nem igazán lendültem még vissza, tudod, nincs motiváció
- Motiváció kell? Tudok egyet…
Így kezdődött néhány hónappal ezelőtt egy párbeszédem Fleischmann Gyurival. Nem gondolkodtam túl sokat, talán volt egy perc :-) Tudtam, hogy Gyurinak régi álma egy szelei futócsapat. Még a Bécs-Bp idejében, talán valamelyik nap rajtjában már erről ábrándozott, hogy majd egyszer, ott, szelei futókkal … Az a verseny már sajnos nem a régi, abban a formában már nincs is. Ám a rendezvények változhatnak, az álmok nem. A lényeg úgysem a helyszín, dehogy…
- 8-10 fő lenne a csapatban? De hát van ennyi futó Szelén, aki eljönne? Össze tud ez jönni?
- Andi, van, és igen, el fognak jönni
- Persze, menjünk, én benne vagyok
Évek óta nem vettem részt futóversenyen. 7-8 kg súlyfelesleggel, meg kb. negyedannyi edzéssel, mint amivel aktívan sportoló koromban bírtam, már nyilvánvalóan nem fogok csúcsot dönteni semmilyen távon magamhoz képest, a teljesítés meg önmagában nem motivál. De az igazat megvallva a futóversenyek hangulata, az élmény azért rettenetesen hiányzik. Egy ilyen kérdésre, hogy akkor részt vennék-e futóversenyen egy szelei csapatban, hogy is válaszolhattam volna másként? Egy csapatverseny más. Ott nem számítanak az egyéni eredmények, ott együtt hajtjuk végre a feladatot. Ott nem x km-t futok, hanem enyém az x-dik kör a nagy „falatból”.
Nos, hát ilyen előzmények után véstem be a naptáramba ezt az augusztusi hétvégét.
- Andi, 12-en vagyunk, már van, akit vissza kellett utasítani, mert nem fér be a csapatba, elértük a maximum létszámot. Jövőre két csapatot csinálunk
- Ez komoly?
- Persze, hogy komoly, mondtam, hogy össze fog jönni, csapatot indítunk a Deseda maratonon, tápiószelei futókból!
Ennek már fele sem tréfa, de nem ám! :-) Elindult a gépezet. Gyuri, mint a csapat „szíve”mozgatta a szálakat. Csapatmegbeszélés, szponzorok felhajtása, egyenpóló, csapatzászló, busz… Már nem helyi lakosként talán én vettem részt a legkevésbé a szervezésben. Próbáltam vinni cserébe lelkesedést, jókedvet, de azt láttam, hogy ezekből is bőven van elég :-)
Tervezetten két szakaszt futottam, aztán beugrott egy harmadik is. Ez a harmadik volt számomra a legfontosabb így utólag, mert megmutatta nekem, hogy „van még élet a testben”. Nehéz ezt az érzést szavakba foglalni, de aki érti, az érti ebből is azt hiszem. Mikor kb. három óra alvás után kikecmeregsz a sátorból , elandalogsz a büfébe egy kávéért, és még a kávéd felénél sem jársz, mikor úgy érzed, hogy át kell venned egy szakaszt, most azonnal.
- Gyuri, iszonyú fáradt vagy, nem is aludtál, átveszem az első felét. Hány percem van? Mikor jön a váltás?
- Hát, nem sok, talán 3-4.
- Az pont elég.
Egy szuszra felhajtom a maradék kávét, beugrok a sátorba, felveszem az átizzadt, és hajnali hűvösben megszáradni nem tudó ruhámat, páros lábbal beugrok a futócipőbe, és már kocogok is a rajthoz. Épp időben, mert alig egy perc múlva érkezik is Lali. Mit érkezik, repül :-) mert a végét mindig úgy megnyomja, mintha épp kidönteni készülne egy falat :-) Chip fel, és elindultam. Ment minden, úgy, mint régen. Végre éreztem újra, hogy futó vagyok. Mint mikor az iskolában úgy kellett megtanulni a szorzótáblát, hogy tudd, ha álmodból felkeltenek. Most azt sikerült újra futásban. Mikor érzed, hogy minden körülmények között ennyit és ennyit le tudsz futni, akkor is, ha mély álomból ébredsz, akkor is, ha lila hó esik. Igen, akkor futó vagy.
És akkor hazamész egy ilyen versenyről, és elkezded nézegetni a versenynaptárakat, hosszú idő után újra…