Sokadjára ülök neki a beszámoló megírásának. Máskor viszonylag könnyen meg tudom fogalmazni, hogy az adott versennyel kapcsolatban milyen élményeim vannak, de ey most valahogy más. Sok-sok pillanatkép megvan a fejemben, de a teljes versenyt még most sem látom át, inkább csak hangok, érzések, mozdulatok jutnak eszembe, amik mégsem állnak össze kerek egésszé, annak ellenére, hogy egy dologról szólnak.
Fejben teljesen felkészülten érkeztem, valahogy teljesen biztos voltam abban, hogy végig fogom tudni csinálni. Bár a hosszú futások rendre kimaradtak a felkészülésemből, mégsem éreztem magam gyengének. Sőt, a pécsi 6 órás "fiaskó" után hatalmas elszántsággal álltam oda a rajtvonalhoz. Magamnak akartam bizonyítani. Meg egy fricskát adni a mindig ott bújkáló kisördögnek, akit ugye mindenki jól ismer.
Hajnalban indultunk Vikivel, aki vállalta a söfőr szerepét, hogy én kipihenten érkezzek. Enyire lelkesnek őt sem láttam még és ez is megnyugtató volt, mert nem kellett azon agyalnom 12 órán át, hogy mit kezd majd magával. Bőven időben érkeztünk 3,5 óra autózás után, egy pici kavarástól eltekintve könnyen megtaláltuk a verseny helyszínét, ahol az igazán bolondok (értsd: dupla ironman távon indulók (7,6km úszás, 360km kerékpározás, 84,4km futás )) már a rajtra készülődtek. Gyors rajtszámfelvétel és a megfelelő "depóhely" kiválasztása után az ébredező Velencei-tó partján bámészkodtunk, élveztük a Nap melegét és köszöntöttük a futócimborákat. 9:30-kor elrajtoltak a triatlonisták a számunkra felfoghatatlan távon. Nagy tapssal engedtük őket útjukra, majd én is készülődni kezdtem. A szokásos rituálék nyugtató hatása tovább erősítette bennem a sikeres teljesítés érzését. Megérkeztek szüleim is, nekik is köszönöm, hogy odaadóan lesték a kívánságaimat, szurkoltak és remélem jól érezték magukat.
12 óra. .... Mennyi minden belefér ennyi időbe. És olykor milyen kevés tud lenni. Most inkább egy messzi, de elérhető célnak éreztem, bár kicsit megborzongtam, ha úgy igazából belegondoltam. Ezért nem is gondoltsm bele többet. A pályáról röviden annyit, hogy nem volt a legideálisabb több okból sem. Egyrészt szerencsére egyre több az induló, amit ez a pálya nehezen tolerált, mert igen szűk volt és kevés volt a jól, biztonsággal futható szakasz, ugyanis egy nem túl rózsás állapotban lévő térkövezett sétányon zajlott a verseny. Középen bójával elválasztva egy kb 400 m hosszú "egyenes" 2 fordítóval a végein. Ebből az egyik igen szűk és sosem járt füves területen. Szóval nagyon figyelni kellett a bokaficam elkerülése érdekében. A sok induló miatt az első 4 órában igen nagy volt a tömeg, amit néhányan nehezen viseltek el, számomra zavaró módon agresszorkodtak. Szerintem ez marhára nem jellemző ezekre a versenyekre, talán ezért is húzott fel egy kicsit, de rájöttem, hogy nem érdemes ezen rágódni, így kizártam a fejemből. A másik, ami engem kellemetlenül érintett, hogy nagyon nehezen tudtam befelé fordulni, figyelni, mert mindig történt vmi körülöttem. Egy körpályán el tud mélyülni az ember, ki tud szakadni a közegből, de ez itt nem ment. Szemben futótársak, mellettem futótársak, sok-sok inger, ami lehet segítség is, de most inkább küzdenem kellett vele, hogy megmaradjon a ritmus. A távot 3 maratonra osztottam fel, és marhára igyekeztem nem elfutni az elején magam. Ezt elég jól teljesítettem, hisz 5:30/km körüli tempóban teljesítettem az első maratonnyi távot (3 óra 50 perc). 50km körül terveztem egy cipő és zoknicserét, amit kicsit előbbre hoztam (48km), mert fejben kicsit kezdtem gyöngülni. A család lelkesen fogadott, tiszta boxutca fíling volt, mind a hárman minden igényemet igyekeztek kielégíteni, kicsit le kellett nyugtatnom őket, de nagyon köszönöm Nekik! A kompressziós zoknit rövidre cseréltem és felhúztam az új surranót (50km lehetett benne ekkor összesen). A cipő jó döntés volt, bár az első 1-2 kör benne olyan volt, mintha valaki más cipőjét vettem volna fel, de a zoknicsere nem vált be. sokkal jobban izzadt benne a lábam, és ez amellett, hogy zavart, kikezdte a lábujjaimat is. Ezért 75 km-nél újabb kiállás és vissza a kompressziós zoknit. 50 és 75km között volt azért néhány esemény: a 4 és 6 órás indulók számára véget ért a verseny. 6 órán hatalmas küzdelem folyt. Iszonyatos tempót diktáltak a srácok, én csak lestem, ahogy száguldoztak. Polyák Csabi gyönyörű mozgással tolta végig és megérdemelten nyert. A többieknek is gratulálok ezúttal is! A 6 óra lefújása után kicsit békésebb, otthonosabb lett a pálya és ez jó hatással volt rám. Innen már ismeretlen vizeken eveztem. Soha ennyit nem futottam még eddig életemben egyszerre. A 75 km körüli mélypontból lassan kimásztam, Apa futott velem néhány kört, köszönöm a társaságot. 8 óra 30 perc elteltével meglett a második maraton is (a 4 óra 40 perces 2. maraton azért elég tré, de ebben benne van a 2 depó, frissítés, meg egy kis szevedés is). A comjaim ekkor már erősen tiltakoztam a futás ellen, de ugye fejben dől el minden, ezért csak ment a mantrázás: BAL-JOBB!!! A tempóm átlag 6:30 perc/km körülire lassult (a valós futótempó 6:00), ami azért még nem tragikus és éreztem, hogy kell még az erő később. A frissítésem elég jól sikerült eddig, nem voltak gyomorproblémáim, kicsit azon aggódtam, hogy kevés energiát viszek be, de ennek érezhető jele nem volt még. Kb 90km-nél azért bekanalaztem egy tésztásporlevest, jól is esett, meg tudtam egy kicsit alibizni és sétálni közben büntetlenül. ÉS EKKOR!!! Tudtam, hogy létezik a runner's high/flow jelenség, sőt néhányszor volt szerencsém átélni már, de hogy ez 90km után törjön rám, soha nem gondoltam volna! Aki nem ismerné, ez egy olyan tudatmódosult állapot, ahol nincsenek negatív gondolatok, nincs fáradság, nincs semmi gát. Mintha a természet részévé válnál beleolvadsz, belesimulsz, átölelnek a fények, illatok, a szél a hátán repít. Tiszta LSD! Bár azt nem tom milyen, de kb ilyesmi lehet. Elöntött a boldogság, kiléptem a testem börtönéből és száguldottam. De konkrétan 5:00 perc/km tempóval. Ez az első flow sajnos csak néhány km-en át tartott, utána ismét a valóságban találtam magam, a combjaim iszonyatosan sajogtak. 100km-es időm 10 óra 18 perc lett, ami kicsit gyengébb, mint a hőn áhított 10 óra, de első nekifutásra nem rossz ez. 2-3 km agonizálás után viszont ismét hatott a "szer" és szárnyaltam megint! 100km felett 5:00 percen belüli tempót nyomatni hihetetlen érzés! És ez már nem múlt el. A PITYUK 2 fős váltó tagjai mögé beállva igyekeztem fokozni a tempót, repesztettünk is rendesen. Itt már nagyon közel jártunk a 12 órához, szűk 1 óra volt hátra és mintha új lábakat kaptam volna, lazán, görcs és fájdalom nélkül futottam le a maradék 50 percet, annyi boldogsággal, és pozitív érzéssel, amit elképzelni sem mertem volna. 120. 120 kört sikerült megtennem ezen a 982m hosszú pályán. Ez 117,84km. De nem csak ennyit tettem meg. Több lettem ettől úgy érzem. Hogyan, mi módon fogom ezt majd megtapasztalni, még nem tudom, de biztos vagyok benne, hogy így van.
A 12 óra pont a célkapu alatt ért, öröm, boldogság, hip-hip hurrá! Tényleg boldog vagyok, de egy kicsit üres is, hisz egy álom valósággá vált és ilyenkor ez normális szerintem. Minden ruhám felveszem, plusz be is takarnak, mégis reszketek, mint a nyárfalevél. Kicsit kivagyok. Forró kaját eszek, hideg sört iszom. Közben a 24 órások tovább köröznek. Irigykedem rájuk, hogy nekik még lehet....Furcsa, nagyon. Szeretteim gratulálnak, ölelenek, szeretnek. Nekik sem volt sétagalopp ez a 12 óra, de remélem megérte Nekik is.
Az eredményhirdetésre igyekszem összeszedni magam, a dobogó legfelső foka hatalmas sziklatöbbé változik, csak segítséggel tudok felkászálódni. Nagy taps fogad minket, és most, hogy ez nekem is szól, szívmelengető érzés.
Lassan összepakoljuk magunkat és átgurulunk a szállásunkra. Gyors tusolás aztán szunya. Reggel 8 körül ébredünk, lebotorkálunk egy KV-ért, aztán lesétálunk a szállóhoz tartozó partszakaszra hesszelni. 9-kor egy kis közjáték után (nem indul szüléim motorja) elköszönünk szüleimtől és visszagurulunk a 24 órások befutójára. A dupla Ironmanek is már a futópályán vannak, egész nagy a nyüzsgés. Pecsenye a partvonalról figyeli az eseményeket 211km-nél kiszállt, Neki ennyi volt ma előirányozva, hisz néhány nap múlva az egyik legkomolyabb versenyen kell bizonyítania: Hajrá Spártai Hősök!! A többiek még köröznek, így beállok néhányok mellé. Veres Béla (Knight), Edit (mateve), de nem akarok senkit kihagyni, nagyon nagy arcok! Edittel fejezem be a versenyt, rendesen odateszi magát, repesztünk egy 5 perces kört. 24 óra után!!!!! Végigkocogok a pályán és mindenkinek gratulálok személyesen. Büszke vagyok rá, hogy egy kicsit már én is közéjük tartozom.
Végül szeretném mindenkinek megköszönni, aki hitt bennem és szurkolt értem! Köszönöm Nektek a támogatást!
folytatása következik......na nem ennek, másnak