Pekingi Olimpia: A férfi maratoni verseny elemzése

pen | 2008-08-26  | 6 hozzászólás

• cimkék:
• Pekingi Olimpia, 
• Sammy Wanjiru, 
• futás, 
• peking, 
• olimpia 

Tweet

Hogy zajlott a verseny a rajttól a célig? Miért diktáltak ilyen gyilkos iramot a kenyaiak, miért lassult be mindenki a második félmaratonra, és vajon számított-e valamit a kis testsúly a nagy melegben? Elemzés a Pekingi Olimpia férfi maratoni versenyéről, Ross Tucker tollából.

A maratoni napján a hőmérséklet hamar emelkedett a kezdeti 21 fokról, egészen 30 fokig. Vagyis a futók kb. 10 fokkal melegebb időben versenyeztek, mint amit a nagy nemzetközi maratonokon megszokhattak. Az etióp és kenyai futók ennek ellenére úgy döntöttek, hogy igen gyors tempót diktálnak. A versenyt végül hatalmas olimpiai csúccsal nyerte meg a kenyai Sammy Wanjiru (2:06:32).

Nézzük, hogy alakultak a részidők a verseny során! Az alábbi táblázatban az öt kilométerenkénti részidők, a sebesség, és az adott tempóból beccsülhető maratoni idő látható (klikk a táblázatra a nagyításért). A grafikon pedig a verseny tempójának ingadozását mutatja. Az adatokból látható, hogy az első 10 kilométeren (29:25) az élboly világcsúcs részidőn belüli tempóban futott. A három percen belüli ezrek hamar szétrázták a mezőnyt, és fél óra elteltével már csak tízen maradtak az élen. Voltak, akik tudatosan maradtak le az élbolytól, és futottak végig saját tempójukban. Ilyen volt pl. az amerikai Ryan Hall, aki már az első 5 km-en visszavett a tempóból, és a saját versenyét futva végül 10. helyen ért célba.





10 és 15 kili között aztán a tempó láthatóan lassult, így néhány leszakadó futó visszakapaszkodott a vezetőkhöz. A kenyaiak azonban nyilvánvalóan eldöntötték, hogy ez így nem mehet tovább, és Wanjiru agresszíven begyorsított 16 kilométernél, amivel végleg szétrobbantotta az élbolyt. Csak az afrikaiak maradtak az élen, és végül ők döntötték el egymás közt az érmes helyeket is a verseny végén.

A verseny második részében aztán - főként a kezdeti gyilkos tempó miatt - már nem voltak drasztikus tempóváltások, inkább csak apróbb gyorsítgatások, de ez is elég volt a gyengébbek lemorzsolódásához. A második félmaraton amolyan „lassú halál" futás volt sokaknak - a futók küzdöttek, hogy az élbollyal maradjanak, amíg csak bírták a tempót, de végül kénytelenek voltak megadni magukat, egyik a másik után.



25 kili után a tempó valamelyest csökkent, de addigra néhány futó már „maradandó károsodást szenvedett" a tempótól. 25 és 30 km között az etióp Deriba Merga ismétlődő tempóváltásokkal próbálkozott, és úgy tűnt, a hirtelen gyorsításoknak áldozatul fog esni a marokkói Jouaid Gharib, aki minden támadásnál lemaradt, majd nagyot küzdve fokozatosan visszakapaszkodott. De nem ő lett az első áldozat, hanem Martin Lel, aki 29 kilométernél hirtelen elfáradni látszott, és nagyon rövid idő alatt több mint egy perces hátrányba került. Visszakapaszkodnia már nem sikerült, de egy állandó, kicsit lassabb tempóban folytatva a versenyt végül az ötödik helyen ért célba.

A Merga támadásokat végül csak hárman élték túl a vezetők közül: Merga, Wanjiru és Gharib. Hármuk közül Wanjiru tűnt a legerősebbnek, és ezt igazolta is, amikor 37 kilométernél egy hirtelen 100 méteres gyorsítással leszakította Mergát. Gharib képes volt Mergát megelőzni, de Wanjiruval szemben a hátránya fokozatosan nőtt. 40 kilométernél már 18 másodperc volt a különbség. Ezalatt Merga három kilométer alatt két perces hátrányt szedett össze, ami a 3 perc körüli tempónál döbbenetesen nagy lassulást jelent. Annyira lemaradt, hogy az utolsó kilométeren még honfitársa, Tsegay Kebede is beérte és Merga az utolsó 200 méteren, már a stadionban futva veszítette el vele szemben a harmadik helyét.

Wanjiru volt a verseny hőse. A 21 éves, 163 centi magas, mindössze 51 kilós kenyai futó mindössze harmadik maratoni versenyét futotta Pekingben. Őrült tempót diktált a verseny első felében, aminek persze meglett a böjtje később. Wanjiru ugyanis a verseny második felében kicsit belassult, ahogy azt a grafikon is mutatja. De a lassulással együtt is sikerült 2:07-es tempót tartania, ami igen figyelemre méltó.

Ryan Hall szerint Wanjiru „őrült" tempót diktált. Mások „öngyilkos" tempóról beszélnek. Nos, lehet, hogy őrült volt, de ő végig bírta, és megszerezte Kenya számára az első olimpiai aranyérmet maraton futásban. Valószínűleg a kenyaiak rájöttek, hogy pontosan ez a tempó kell ahhoz, hogy vetélytársak nélkül maradjanak a verseny végére, és tudatosan választották ezt az - áldozatokat is követelő és nagyon kegyetlen - stratégiát.



A részidőket vizsgálva látható, hogy az összes célba érkező futó közül csupán egy volt képes másodikra gyorsabb félmaratont futni (Ruggero Pertile, 67:17 - 66:36, 15. hely). Az első tíz helyezett közül, akik bevállalták a 65 percen belüli első félmaratont, Wanjiru lassult a legkevesebbet (62:34, 63:58). A többiek átlagosan 63:16-os első félmaratonra 67:19-es másodikat futottak, tehát több mint 4 percet lassultak. Ez pedig az elit futók szintjén hatalmas különbségnek számít.

Ha figyelembe vesszük, hogy az első tíz futó mind 2:07 körüli egyéni csúcsokkal rendelkezik, normális körülmények között számukra egy 63 perces félmaraton nem szabadna, hogy gondot jelentsen. Pekingben a különbséget nyilvánvalóan a meleg okozta. Érdekes még megjegyezni, hogy a verseny 1., 3. és 4. helyezettje a mezőny legkönnyebb három futója volt (talán emlékeztek rá, korábban márt írtunk arról, hogy a kisebb súlyú futók testhőmérséklete melegben lassabban növekszik).



Tehát a meleg nagy hatással volt a futók teljesítményére: jelentősen belassította őket. De fontos hangsúlyozni, hogy semmilyen komolyabb problémát nem okozott. A futók nem kaptak napszúrást, nem száradtak ki, tehát nem történt semmi olyasmi, amivel a sportorvosok a verseny előtt riogattak. Újabb példát láttunk arra, hogy az emberi szervezet milyen csodálatosan képes alkalmazkodni a körülményekhez.

Forrás: http://www.sportsscientists.com/
Képek: http://www.sportsscientists.com/; http://www.daylife.com/