Csapatrádió - vele vagy nélküle

pen | 2009-06-11 |

Charles Pelkey írta meg véleményét, és kérdezte meg másokét is a csapatrádiózásról a velonews.com hasábjain. A rádiók megjelenésével ugyan biztonságosabbak lettek a versenyek, de egy kicsit elveszett belőlük a romantika, a váratlan helyezetek és meglepő akciók izgalma.

A csapatrádiók megjelenésével sokak szerint a kerékpárversenyeken elveszett a kezdeti romantika egy része. A szökésben lévők egyfajta elektronikus pórázon tekernek, hiszen a mezőny egész pontosan tudja, merre járnak és így azt is tudják, mennyi időre lesz szükség ahhoz, hogy beérjék őket a cél előtt. Persze néha azért sikerrel járnak a szökevények, de olyan győzelmet, mint Fausto Coppié Gino Bartalival szemben az 1949-es Giro-n (12 perces előnnyel), nem nagyon fogunk látni. És ez, legalábbis részben, a csapatrádiók megjelenésének köszönhető.

A Columbia csapat tagja, Michael Barry, vegyes érzésekkel beszélt a rádiókról: „Szerintem a rádiók kevésbé veszélyessé, de ugyanakkor kevésbé izgalmassá is tették a versenyeket. Sok előnyük és sok hátrányuk van. A versenyek eltervezett menetrend szerint zajlanak, a szálakat az edzők mozgatják, akik autóikban tévékkel, rádiókkal felszerelve az összes információ birtokában irányítanak minket.

Mozgó versenyközpontok
A csapatok autói kísérőkocsikból mozgó versenyközponttá váltak. A Giro-n és a Tour-on a csapatkocsikban a tévék és rádiók mellett GPS, és a versenyzők élettani funkcióit - teljesítményét, pulzusát - figyelő műszerek hada áll rendelkezésre. A csapatfőnökök pontosan tudják, meddig terhelhetők még versenyzőik, és az ennek megfelelő parancsokat rögtön ki is adják a csapatrádiók segítségével. „A versenyzők egyre kevésbé indulnak el maguktól, és egyre jobban függnek a rádiós információktól. Pedig egy jó kerékpárversenyző nem csak két erős lábból áll, ehhez agy is kell. A korábbi idők nagy kerekesei sokszor nem a mezőny legjobb fizikumú tagjai voltak, hanem a legokosabbak, a legösztönösebbek." - mondja Barry.

Amikor késik az info
Scott Moninger is elmondta a véleményét a témáról. Moninger még a rádiók előtti időben is versenyzett, ma pedig csapatfőnökként dolgozik. Szerinte az az egyik baj a rádiózással, hogy teljesen hozzászoktak a bringások az információ áradathoz, és ha valami miatt ez elakad, nehezen találják fel magukat. „Szerintem nagyon jó példa erre az idei Tour of California első szakasza, ahol a rossz időjárás következtében a megszokott információk késve és hiányosan érkeztek.

A Rock Racing csapatból Francisco Mancebo az egész napot elől, szökésben töltötte. Sok csapat - köztük az Astana is - kivárt, és nem akart megindulni utána a pontos időkülönbségek ismerete nélkül. De végül Chris Horner, aki még a „régi iskola" neveltje, azt mondta: A fenébe is, el kell kezdenünk tekerni MOST! Nem várhatunk tovább a főnök utasítására!" Chris még tudja, hogyan kell „olvasni" egy versenyt rádiók nélkül. Az ő döntése mentette meg azon a napon a csapatot. Chris és Armstrong nagyjából egy korosztály, Armstrong mégis sokkal inkább rádiófüggő. Már első csapatnál, a Motorolánál kipróbálta és meg is szerette ezt a technológiát, és nagyon jól alkalmazta is a versenyeken a kapott információkat."

Az improvizáció szabadsága
Az 1984-es olimpiai aranyérmes Alexi Grewal pályafutása még nagyjából a rádiók előtti időkben zajlott. így beszélt a mai lehetőségekről: „A rádiók nélkül az egész csapatnak folyamatosan készenlétben kellett állnia, és pozícióban maradnia, hogy azonnal tudjanak reagálni a fejleményekre. A szakaszt jól ismerő bringások képesek voltak a megfelelő időpontban gyors akciókkal olyan előnyt szerezni, amit nehéz volt utána behozni. Ma már alig lehet ilyen meglepetés akciókat csinálni, mert mindig mindenki tudja, pontosan hol vannak a többiek. Az improvizáció szabadsága az, ami elveszett."

Rádióval vagy nélküle
Mike Neel a 7-Eleven csapat főnöke volt 1988-ban, amikor Andy Hampsten megnyerte a Giro-t. Szerinte azokban az időkben a tervezésnek is nagyobb szerep jutott. „Fontosak voltak a verseny előtti megbeszélések, ahol elmondtuk, kire kell aznap figyelni, mely szakaszok lehetnek veszélyesek. Aki nem figyelt, és elrontott valamit, a verseny után megkapta a magáét. A verseny alatt pedig sokkal többet kellett improvizálni. Ha Andy Hampsten defektet kapott, és nem volt a közelben a csapatkocsi, egy csapattárs kérdés nélkül, azonnal odaadta a kerekét. A csapaton belül megvolt a dolgok rendje, amihez mindenki tartotta is magát. A versenyzők intelligenciája és egymás iránti segítőkészsége volt a csapat sikerének a titka.

Neel a kilencvenes években a Saeco női csapatánál dolgozott. Könnyen átállt a rádiós versenyzésre, de megvan róla a véleménye. „Szóval itt vagyok húsz évvel később, és éppen előre szólok a csapatomnak minden emelkedőről, kanyarról, és megmondom pontosan mit csináljanak - és erre kiderül, hogy a többi csapat minden szavamat hallja! Utálom a rádiókat. Be kellene tiltani őket, talán egyet hagyva a csapatkapitánynál vészhelyzetek esetére."

Amikor nem működik a technika
Scott Moninger: „A hotel szobában verseny előtt kipróbálod a rádiókat, és tökéletesen működnek. Aztán a szakasz elején, egy nyugodt részen is kommunikálsz a csapattal, és minden tökéletes. Aztán jön egy éles helyzet, és utólag kiderül, hogy nyolc emberből három semmit sem hallott, és fogalma sem volt, mit csináljon. Verseny közben a rádiókkal sok technikai probléma akad, és szerintem túl sok időt és energiát fecsérlünk arra, hogy megpróbáljuk kijavítani őket. Elég frusztráló tud lenni."

Csevegés
Kedvenc rádiós sztorim az egyik Saturn Classic versenyen történt. Ez egy nagyon kemény egynapos, ahol Boulderből Breckenridge-be teker a mezőny (Colorado) több mint 220 kilométert. Szóval egyik évben beülhettem a versenyellenőr autójába és innen figyeltem a mezőnyt. Egy párfős boly mellett tekertünk, akik egy elmenést üldöztek éppen. Egyszer csak intett nekünk az egyik versenyző - a nevét inkább nem árulom el - ami furcsa volt, hiszem a csapatkocsijuk ott volt nem messze tőlünk. Mellé húzódtunk, mire benyúlt a mezébe és kirántotta a rádióját, majd kivette a füléből a hallgatót, és az egészet beadta nekünk az ablakon keresztül.
- Elromlott? - kérdezte a versenyellenőr.
- Semmi baja. Csak gondoltam, hallgassák maguk ezt az idióta f@szkalapot egészen Breckenridge-ig, ha akarják. Én már nem bírom tovább! - válaszolta a versenyző, saját, közismerten heves és bőbeszédű csapatfőnökére utalva.

Forrás: http://www.velonews.com/article/92450
Kép: http://www.bikeradar.com/