7. Nemzetközi Ultramaraton, Podgorica 2007

pen | 2007-04-17  | 4 hozzászólás

• cimkék:
• Podgorica, 
• 100 km, 
• ultrafutás, 
• versenybeszámoló 

Tweet

A 100 km-es ultramaratont Podgoricán immár hetedik alkalommal rendezték meg. Az itt következő részletes, képes beszámolót a verseny visszatérő résztvevője, iSTVán tollából olvashatjátok.

Pro-logikusan
Azt, hogy éppen megfelelő időbeli távolságból írom ezt a beszámolót, az mutatja, hogy vádlijaimról hámlik a bőr. Leégésem tehát nem volt túl régen, de eltelt annyi idő, hogy tárgyilagosan tekinthessek vissza. A leégést persze érthetnénk képletesen is, az eredmény(telenség) ismeretében, de valójában a rosszul sikerült futás mellett egyéb tekintetben minden az elképzeléseim szerint alakult, így összességében meglehetősen pozitívak az érzéseim ezzel a három nappal kapcsolatban.

Logikusan végiggondolva nem is meglepő, hogy várakozás alatt teljesítettem. Igaz ugyan, hogy tavaly itt, Podgoricán, életem egyik legjobb futását produkáltam (nagyjából egyenletes, jó tempóban 9 órán keresztül), de statisztikailag nézve igen kevés elfogadható eredményem van a 6 óránál hosszabb időre tervezendő versenyeket tekintve. Ráadásul egy igen döcögős ősz és óvatos téli felkészülés után a verseny előtti hétvégén összeszedett túlerőltetés és az utazás előtti napon kialakult náthás tünetek (orrfolyás, tüsszögés, magasabb testhőmérséklet) után logikusnak tűnt a nem túl vérmes szereplés. Persze horgászkörökben jól ismert a történet a reményhalról :-)

Miért is?
Az indulást nem lehet az utolsó nap eldönteni. A program megszervezve, Podgoricán várnak, csak legvégső esetben mondanék le erről az utazásról, amelynek már a lehetősége is igen megtisztelő a számomra.

„A világ egy könyv. Aki nem utazik, csak egy oldalt tud olvasni belőle.” – hallottam épp az előbb. Olyan utat terveztem, hogy egy újabb oldalt olvashassak, és olyan társaságban, hogy jókedvvel falhassam a sorokat.
Ami pedig a versenyben vonzó a számomra: szinte pályaverseny, tehát kb. 500 méterenként elmegyünk a frissítő mellett, így gyakorlatilag bármikor hozzájutok ahhoz az italhoz, ételhez, amihez szeretnék.

Emellett persze az is fontos, hogy nem fogyasztónak, hanem versenyzőnek tekintenek. Igaz, hogy többe került számomra a verseny, mint ha az egy héttel korábbi magyarországi OB-re mentem volna, mégis az, hogy gyakorlatilag vendégül látnak, sokat jelent a számomra, sajnos ez Magyarországon már „nem divat”. (Sárvár még pár éve tartotta magát, de már ott is kénytelenek voltak engedni a nyomásnak.)

Bosznián keresztül
Végigzongorázva a lehetőségeket a „Csontváry-útvonalra” beszéltem rá a társaságot. Ez az útvonaltervező szerint 12 óra alatt teljesíthető, és belefér egy kis megálló a jajcei vízesésnél és a mosztári hídnál, sőt egy kis tengeri levegőt is szívhatunk útközben. Reggel 6 előtt sikerült elindulni, gyorsan eljutottunk Barcsig, aztán át Horvátországba. A határon nem volt nagy mozgás, de azért a papírok megnézegetésével eljátszottak pár percet. A horvát területen nagyjából az itthonihoz hasonló településszerkezet és útviszonyok. Talán csak kicsit magasabbak a hegyek. A boszniai határátkelés már izgalmasabb volt. Egy szűk híd a Száván, hosszú kamionsorral és jónéhány személyautóval. Lassan jutottunk át, bár azért órákig nem tartott. A szerb köztársaság területén rám jutott a cirill betűs feliratok olvasgatása. Banja Lukáig szinte végig házak voltak az út mellett (nagyságrendileg 20 km-en keresztül), nem láttunk településeket, egy hosszú utcának tűnt az egész. A belvárost elkerülve vezetett az út, utána elkezdett emelkedni az út a magasabb hegyek közé.  A Vrbas folyó mentén jutottunk Jajcéig. Már messziről látszik a vár, és a folyón át a városba vezető hidat sem lehet eltéveszteni. A híd után jobbra parkoló egy benzinkút mellett, és már csak pár lépés a híres vízesés.

Azt mondják, kicsit „összement” egy földrengésnél, de még így is impozáns. Az eső persze elkezdett cseperegni, de azért egy rövid sétát engedélyeztünk magunknak a várfalon belül, aztán rövid kitérő után egy áruházban, folytattuk utunkat a folyó mellett, majd a hegyoldalba. Itt késő téli hóviszonyok fogadtak, hófoltok mindenfelé. Megállhattunk volna hógolyózni, de nem tettük. Átértünk a Neretva völgyébe, az alagutakkal tűzdelt úton (amelyekben érdekes módon mindig csöpög a víz), igyekeztünk Mosztár felé. A völgy nagyon szép, sokhelyütt felduzzasztották a folyót elsősorban a vízerőművek miatt, de láttunk vízimadarak számára kialakított részeket is rajtuk. Lényegesen nagyobb város, mint Jajce, így beletettünk egy kis elkavarodást is (elnéztünk egy táblát), de azért jól megtaláltuk a hidat és a körülötte lévő óvárosi részt. Az eső persze nem kímélt, hol jobban, hol kevésbé esett. Óvatosan kellett közlekedni a meredek híd sima és az utcácska apró, gömbölyűen kidudorodó nedves kövein. Nem sokat időztünk, mégis meg kellett állapítanunk, hogy jó kétórányi késésben vagyunk az utazástervező időbeosztásához képest.

Így aztán gyakorlatilag pihenő nélkül mentünk tovább Podgoricáig. Az útvonalat tekintve a tengerpartit választottam. Igaz ugyan, hogy kicsit hosszabb, és akad néhány határátkelő, de elvileg jobb az út és hát volt is kedvem egy kicsit elgyönyörködni az Adria látványában. Ez utóbbiban nem is kellett csalódnom, változóan felhős ég mellett – időnként eső, időnként napsütés – utazhattunk. Az út nem annyira volt jó, sok helyen volt útépítés, új nyomvonalat alakítanak ki, emiatt több kilométert szinte földúton kellett megtennünk.

Ehhez képest felüdülés volt Dubrovnik után a hegyek felé venni az irányt. Kis forgalom, csak szürkületkor lepett meg egy hazafelé ballagó tehén az út közepén (előtte jelezte a tábla :-)), aztán a hetedik (dupla) határátkelőn végre elértük Montenegrót. Pontosabban a határátkelőhelyen addig pepecseltek a papírokkal, míg teljesen ránk sötétedett.

Érdekes és kellemes látvány volt a hegyekből legurulva a niksic-i tóvidék látképe a holdvilágban. Esemény volt még egy bátor rendőr, aki kiállt elénk a sötét út közepére. Jó tempóban mentünk, de azért sikerült megállni. Miután megállapította, hogy magyarok vagyunk, megkérdezte, hová megyünk, aztán roboghattunk tovább. Este 9 körül értünk Podgoricára, ahol szerencsére hamar megtaláltam a megfelelő utcát és a versenyközpontul szolgáló hotelt, ahol egyből vajdasági magyar ismerőssel futottam össze.

A verseny előtt
Kicsit későn, de nem elkésve érkeztünk meg. Gyorsan kitöltöttem a nevezési lapot, megkaptam a rajtszámot és pólót, aztán irány a vacsora. Egy nagy tányér húsos tésztát kaptunk egy ugyanolyan nagy tányér salátával. (Annak fényében, amit most hallottam a cselgáncsozó kapcsán – hogy vitaminnal és szénhidráttal „nyomták tele” világbajnoki győzelme előtt – ideálisnak tűnő vacsorát kaptunk.) Közben egy fiatal versenyző bocsátkozott beszélgetésbe angolul: eddig 10 km-es versenye volt a leghosszabb, most belevág a 100 km-be, lesz, ami lesz alapon.

Aztán gyorsan felmentünk a szobába. Az egésznapos nemivás után most magamba diktáltam fél liter vizet mielőtt lepihentünk. Egyszer sajna felébresztettek a későn hazatérő szomszédok, de ettől eltekintve nyugodt volt az éjszaka.

Reggel meglepődve tapasztaltam, hogy a beígért esőnek nyoma sincs, szépen süt a nap és már 7 óra környékén is viszonylag kellemes a hőmérséklet. A reggelinél két albán sporttárs volt az étteremben, maguk mellé invitáltak. A nyelvi nehézségeim ellenére elbeszélgettünk. (Én angolul gagyogok, nekik azt hiszem az olasz ment volna inkább.)

Az előző évihez hasonlóan lekvárt, mézet, vajat kértem és pusztítottam rendesen. Inni csak módjával sikerült, nem tudtam jobban rászánni magam. 8 óra körül jártam egy kis kört a városban, hogy végre lássak is belőle valamit. Elég nagy volt a forgalom az utakon, nem éppen friss levegővel, jó félóra sétával megelégedtem. Látnivaló sincs túl sok, fiatal a város, gyorsan növekszik. A régmúlt emlékeit a világháború és egy földrengés pusztították el, alig maradt pár évszázados épület. Sok a sportközpont, velünk egy szállodában laktak például kézilabdázók, párszáz méterre van a csarnok, ahol edzettek. Tavaly lementem a fiatalok 9 órától kezdődő futamaira, idén a 10 órai rajt előtt inkább még pihengettem kicsit.

A pálya és a körülmények
Már este meglepődve tapasztaltam, hogy kiszélesítették az úttorkolatot, tavaly még leszűkült két sávra a 2x2 sávos út a kereszteződésnél, idén már nem. Ezzel együtt az utolsó 70 m rossz aszfaltburkolata is a múlté. (Az emelkedése viszont megmaradt, úgyhogy itt akad benne némi szint, a fényképet elnézve kb. 1,5-2 m.)



A pálya elvileg 1 km, gyakorlatilag kicsit kevesebb, ezért verseny előtt közölték, hogy nem 100, hanem 103 kör lesz a versenytáv, tehát tavaly kb. 3 km-rel kevesebbet futhattunk. (Nem vet jó fényt a szervezőkre az sem, hogy menet közben rövidítették a pályát, a fordító pár méterrel korábbra került. Ez alapján biztosan elmondható, hogy nem jár nekik nemzetközi minősítés. Ettől még a verseny jó volt.)



A frissítőnél is ért kellemes meglepetés, tavaly rajt után töltötték fel az asztalokat, most sikerült mindent kezdésre elhelyezniük. Az ital szekcióban csapvíz, kóla és narancsízű ital volt a választék, gyümölcsből narancs, banán és alma, sósból mogyoró és ropi, édesből nápolyi biztosan volt, a többit sajnos nem jegyeztem meg. (Tán le kellett volna fényképeztetnem közelről :-)) Volt még jégkrém is, ezzel némi komplikáció adódott, ugyanis a gyerekek (a gyerekfutamok résztvevői illetve „szurkolók”) nagyobb érdeklődést mutattak, mint a versenyzők, ezért kicsit zavaró volt a keresztirányú forgalom a pályán egy darabig. Szükség volt szivacsra és vízre a nagy meleg miatt. Sajnos a földre tették az edényt, egy idő után kissé fárasztó volt lehajolgatni érte. (Voltak időszakok, amikor kézbe adták, de nem volt azért akkora keletje, hogy folyamatosan álljon ott kiszolgálószemélyzet.) A levegőt tekintve a két fordítónál kicsit zavaró volt a folyamatos forgalomból adódó kipufogógáz, de a pálya teljesen le volt zárva az autóforgalomtól, ezért emiatt nem volt panasz.



Az egyik oldalon a lakóházakban élők folyamatosan nézték a versenyt, változó mértékben szurkoltak is. (Kissrácok angol tudásukat is megvillantották: What’s your name? Where are you come from?) Számomra kellemes mennyiségű volt az inger: nem tömény, de azért számottevő.



Az output folyamatokat tekintve kissé rosszabbodott a helyzet. Tavaly a középső elválasztó sávban volt egy négy oldalról takart terület a szükségletek gyors elvégzésére, most a park felőli oldalon háromirányú takarást biztosítottak csak, ez tekintve a hegyoldalban mászkáló gyerekeket, nem volt annyira kényelmes. A másik lehetőség a hotel földszinti WC-je, amely megfelelően kulturált, de sajnos az oda-vissza kitérést nézve kb. 150 m pluszt jelentett. Lényegesen közelebb volt a pályához a gyúrási lehetőség, amelyet én – szokás szerint – nem vettem igénybe. A cél mellett helyezkedett el a versenybíróság és a körszámlálók. (Utóbbiak többen voltak, mint tavaly, és esetemben most teljesen pontosan számoltak.) Amit még tudni kell, hogy 5 óra versenyidő magasságában fordult a menetirány.

A versenyem
Dupla vagy semmi alapon kicsit erősebben kezdtem a tavalyinál. Akkor bemelegítés nélkül indulva pár kör után gyorsítottam fel az 5:10 körüli utazósebességre, most kis bemelegítés után egyből ráálltam a 4:55 körüli körökre. Három órán keresztül jól is éreztem magam vele, de aztán kezdtek szaporodni a baljós jelek. Hiába iszogattam, nem kellett megállnom a WC-nél, viszont a gyomrom egyre rendetlenebbül érezte magát.

Ráadásul ebben a szakaszban kezdték mondogatni a részeredményeket, és a szpíker az esélyesek között emlegetett (6. hely körül futottam, ez persze a táv harmadánál nem sokat jelent), és egy kedves néző „szupermárió” felkiáltással üdvözölt körökön keresztül. Ezek után a 46. kör végén kénytelen voltam felkeresni a szálloda mellékhelyiségét, pár percet elücsörögtem. (Ilyen sem gyakran történt velem futóversenyen.) Mint kiderült, az inger nagyobb, az eredmény minimális. Mindenesetre vesztettem kb. 8 percet. Ezután már szó sem volt ötperces körökről, amit végig tudtam futni, azt is kívül a hatpercesen. Aztán bele is gyalogoltam. Először csak annyit, mint tavaly, körönként 100 métert. Aztán néhány kör után rájöttem, hogy nagyobb a gond, mint hogy ennyivel megússzam. Miután alig voltam túl a féltávon, úgy döntöttem, hogy megpróbálok regenerálódni. Három kör gyaloglás-ivás szisztémával kicsit segített a helyzeten, utána tudtam hét kört futni. Aztán sajnos vissza az eredeti helyzetbe, émelygő gyomor. Enni folyamatosan próbáltam, többfélét csipegettem, különösebb érzékelhető hatás nélkül. 

A 75. kör táján ismét beiktattam két kör gyaloglást, de ezután már rendes futásom nem volt. 7-8 perces vegyes körökkel vártam, hogy történjék valami. Kezdjen el esni az eső. (A meteorológia még péntek reggel is esőt írt, de csak a környező hegycsúcsok voltak felhőben, látszott, hogy esik, még szivárvány is volt egyszer. A pálya viszont továbbra is napsütésben, vagy rövid időre egy kis felhő árnyékában.) Vagy számolják el a köreimet, mint tavaly. (Tökéletesen pontos volt idén az adminisztráció.) Vagy zavarjanak már le a pályáról.
No, hát ez félig meddig összejött. A körszámlálók középiskolás korú lányok, 2-3 versenyző jutott mindenkire az elején, aztán egyre kevesebb a kiszállók miatt. Amíg futottam, általában bíztató szavak, szempillantások jöttek. Aztán amikor már előre haladtunk az időben, az egyik körben sétálva haladtam előttük, jött egy félig mosolygós-félig durcás „gyorsabban, ha lehet, szeretnék még ma hazamenni” mondat és tekintet. A következő körökben ugyan már visszatért a „hivatalos” mosoly, de a gondolat ekkor már befészkelte magát a fejembe.

Hosszúnadrágot húztam, aztán menet közben elgondolkodtam a dolgon. Jelen állás szerint 11 és fél órának néz ki a várható befejezés a számomra. Sportértéke már régóta nincs annak, amit csinálok. Hadd menjen haza, a körszámlálóm. 88 kör után úgy döntöttem, hogy a látszat kedvéért „fájdalmas képpel, panaszkodva” legyaloglok még 2 kört, aztán 10 óra versenyidőnél elköszönök. Nem éppen versenyzőhöz méltó eljárás, de már többször megállapítottam, hogy nem vagyok igazi versenyző, még ha jól is esik, ha időnként annak tekintenek. A lányokban nem kellett csalódnom. Amikor odamentem bejelenteni, hogy kiszállok, az udvarias arckifejezésük nyomban ujjongóra váltott, örömteli kis sikolyokkal :-) Miután a napra rendelt sikerélményem így megadatott, felballagtam lezuhanyozni, és utána célba vettem az eredményhirdetést.

A verseny
A többiek szereplése általában lényegesen jobban sikerült, mint az enyém. Sokan ismerősek voltak tavalyról, így folyamatosan figyeltem a szereplésüket. A tavalyi győztes banja lukai versenyző ismét az élre állt. (A történeti hűséget tekintve volt egy gyorsabb versenyző is, de ő annyira gyors volt, hogy emlékeim szerint még a verseny fele előtt kiszállt, csak az eredményhirdetés környékén láttam megint.) Most akadt egy társa is – montenegrói – , akivel a tavalyi „őrült” tempójánál határozottan lassabban indultak neki, és időnként beszélgetve sokáig együtt maradtak. (A tempójukat illetően: tavaly az első órában két kört vertek rám, most csak egyet. Ha figyelembe vesszük, hogy én is gyorsultam, akkor kb. másfelet.) Végül a montenegrói elhúzott, és 8:11:54-gyel nyerte a versenyt. A boszniai szerb pedig tavalyi idején három percet javítva 8:43:29-cel idén második lett (és ugyebár idén 3 km-rel többet kellett futni). A tavaly második apatini versenyző, akivel sok versenyen összefutunk (jóval gyorsabb nálam), idén megint a tavalyi taktikáját követte: ment az első kettővel, amíg tudott (10-20 méterre lemaradva), aztán a végén gyalogolnia kellett körökön keresztül (mint tavaly). Ideje 9:08:54, lényegesen jobb a tavalyinál. A negyedik egy szlovén, az ötödik egy bolgár versenyző lett. Az utóbbival sokáig ugyanazt a tempót futottuk, de aztán eltűntem.

A hölgyek mezőnye nem túl népes (mondjuk férfiból sem volt tömeg), négyük között egy bolgár, aki tavaly is volt, és volt is pár jó szava hozzám :-), szóval idén is második lett. Ha jó tájékozódtam az újságból, 9:38:09-es eredménnyel, tehát majdnem 2 órával gyorsabban, mint tavaly. Az igazi nagy meglepetés azonban Lidija Mikloš volt a számomra. Tavaly nagyon együtt futottunk, az elején ugyan lekörözött, de a verseny közepére ezt ledolgoztam, sőt majdnem nekem sikerült leköröznöm. A végét jobban bírta, és 400 m-re megközelített, és így 9 óra 1 perc alatt teljesítette a 100 kört. Idén viszont félelmetes iramban kezdett. Hiába voltam gyorsabb, mint tavaly, így is megkaptam tőle a két kört az első órában, és ez a lendület még sokáig tartott nála. A verseny középső szakaszában már lényegesen lassabban haladt, de a végén ismét gyorsított, és végül fantasztikus 8:20:28-as idővel nyerte a versenyt, amely nemzetközileg is kiemelkedőnek mondható.
Sajnos későn tudtam meg róla, hogy angolt tanít, így meg sem próbáltam vele szóba elegyedni. Szerencsére kaptam róla információt: 1976-os születésű, tehát nagyon jó korban van. Belgrád környékén lakik. 2005-ben határozta el, hogy maratont fut (első maratonja 3 és fél óra körüli), de azóta nagyon sokat edz. Valószínűleg sokat hallunk még róla.

A szlovén versenyzőre, aki negyedik férfi lett, valahogy nem figyeltem annyira verseny közben, csak az tűnt fel, mintha egy futófórum címe lenne a pólóján (valószínű az is volt :-)). Egy másik érdekes versenyzőnek a lábával (cipőjével) voltak problémái, így – bár nem túl szabályosan – de a füves elválasztó részen kocogott mezítláb a verseny utolsó szakaszában. A kavicsos részeken különösen nem irigyeltem. A fiatal srác, aki a verseny előtti vacsorán a 10 km-es múltját említette, sokat a pályán volt, hogy kilométerben meddig jutott, nem tudom. Mindenesetre megpaskolta egyszer-kétszer a hátamat amikor utolért gyaloglás közben (mindketten gyalogoltunk, de ő gyorsabban). Aztán az albán csapat még mindenképp említést érdemel, igen kommunikatív társaság szokott átrándulni Tiranából, gyakorta megálltak beszélgetni ezzel-azzal a környéken lévők közül. Végül – de nem utolsó sorban – a délvidéki magyar versenyző szintén gondban volt a szintidőn belüli teljesítéssel, sporttársa, ha jól értettem, még belefért a szintidőbe.

Az eredményhirdetés
A kezdés előtt egy hölgy énekelt, aztán 22:30-kor pontosan kezdődött a ceremónia. Nyelvismeret hiányában kicsit nehezen igazodtam el, de nagyjából a szokásos dolgok voltak: rövid beszéd, dobogóra szólítás, fényképek – jó 20 perc alatt lement az egész, végül én is megkaptam az emléktárgyakat. A hölgy újra énekelni kezdett és hozták a vacsorát, én a gyomromra hivatkozással kimentettem magam, és mentem aludni, mert korai indulást terveztünk.

Hazaút
Az éjszaka megint nyugodtan telt, de egyszer fel kellett kelnem. A napközben elfogyasztott folyadék ekkor kívánkozott ki belőlem. A reggelinél most hemendeggszet választottam, jól esett a sós kaja. Hétkor tudtunk elindulni, szép napsütésben, gyér forgalomban a Morača völgyén. Az út ismét hegyvidéki, alagúttal, a szakadékszerű mélységben a gyorsfolyású folyócskával. Érdekes volt a napsütésből szinte egy pillanat alatt ködös részbe futni. A határon megint nem kapkodták el a dolgokat, de túljutottunk. Felkapaszkodva a hegyre jó volt visszanézni a völgyre, amelyen végigjöttünk.



Užice előtt útépítés lassított (mint a tengerparton, kanyarok levágását építik, itt éppen völgyhidacskákkal). Erre a napra nem terveztünk nézelődést, így csak Čačak mellett álltunk meg egy OMV kútnál pár percet. Belgrádba már a koradélutáni csúcsforgalomba értünk. A főút melletti kerékpárúton futók, biciklisták, pedig nem lehetett túl jó a levegő. (Az út valószínűleg a zöldövezetből visz a belvárosba, ezért nem kerülhették ki.) Belgrádtól többé-kevésbé autópályán közlekedtünk (2×390 dínárért, összesen kb. 2400 Ft.). A határ előtt, Szabadka után egy rendőr előre megfontolt szándékkal megállított, és kérte az autó biztosítási papírját. Mire elővettük, hívták telefonon, úgyhogy hamar tovább engedett. (Jó is ez a mobiltechnika :-)) A magyar határ sem volt túl gyors, de szerencsére nagyon lassú sem, így aztán este 7 előtt már hazaértünk. (Az útvonaltervezőhöz képest egy órával voltunk most lassabbak, szemben az odaút bő 3 óra „késésével”.)

(F)utózöngék
Talán mondanom sem kell, kár lett volna kihagyni, bár egy rosszul sikerült futás után mindig felmerül a „menni vagy nem menni” dilemma. Érdekes, hogy a verseny előtt még azt írtam – és úgy is gondoltam –, hogy óvatosabban kell kezdenem, erre a rajtnál az óvatosság szépen elpárolgott...

A futást tekintve jó edzés volt. Elméletileg Bécs-Budapestre „készülök” (inkább szavakkal, mint tettekkel...), az első napi célbaérkezésem a mostani tapasztalatok szerint is nagyon valószínűnek látszik, de ha így elrontom a frissítést, akkor a második nap biztosan nem fog sikerülni. Marad Sárvár, mint második hosszú teszt (megnyugtatna, ha 10 óra alatt sikerülne legalább 100 km-t futnom), és a Balaton kör sorozatterhelése után véglegesítem a döntésem a nevezést illetően.

Dekoncentráltságomat jól jellemzi, hogy mind az „ünneplős” órámat (500 körös; a Polarom csak 99 körig dolgozik), mind az általában nélkülözhetetlen naptejet elfelejtettem bepakolni. Az elsőnek az oka leginkább, hogy nem futottam egy hete, a másodikra meg hogy nem nagyon állt napsütésre az idő. Mindenesetre bosszantott a dolog pár percig (fél óra utazás után jöttem rá), de nem hagytam magam kibillenteni lelkileg. :-)

Visszatérve Podgoricára. Az albánokról már írtam, hogy invitáltak beszélgetésre a reggelinél. A tavalyi dobogósok is megálltak mellettem az eredményhirdetésre várva, legalább egy-egy mondat erejéig. (Ha tudnék németül, akkor hosszabban is társaloghattunk volna.) Pedig nincs hosszú ismeretségünk, csak verseny közben láttuk egymást (igaz ott elég sokszor :-)) Jó dolog az ilyesmi.

Igaz, hogy kevesebb volt a résztvevő, mint a kisbéri OB-n, mégis nagyobb eseménynek éreztem. A magyar versenyről leginkább szakoldalakon olvashattam, a podgoricairól a nemzeti televízió oldalán, általános portálokon találtam beharangozót, eredményeket.

Hogyan tovább? Még van hiányérzetem a versennyel kapcsolatban. Tavaly jól futottam, de a körszámláló elszúrta a versenyem. Most rendben volt a körszámlálás, de én elrontottam a futást. Ha legközelebb megyek, szerintem ismét szívesen fogadnak. Azt most nem jelentem ki, hogy jövőre újra megpróbálom, de nem zárható ki a dolog. Pár éven belül biztosan ismét résztvevő leszek, a részleteket majd meglátjuk.