A várakozáson alapuló szabályozás működése – 3. rész
Cikksorozatunk korábbi részében eljutottunk Ross Tucker modelljének felépítésében odáig, hogy három fő vizsgálandó csoportot különítettünk el: az inputokat, az outputokat és a döntéshozatalt. Kezdjük a modell működésének vizsgálatát egy olyan példával, ahol egy fontos input tényezőt - a hőmérsékletet - megváltoztatjuk! Nézzük meg, hogyan tudjuk a magas hőmérséklet esetén bekövetkező sportteljesítmény csökkenést megmagyarázni előbb a fiziológiai elmélet, majd a várakozáson alapuló szabályozás segítségével.
Sportolás melegben
A fiziológiai elmélet szerint melegben végzett sportolás közben azért csökken teljesítmény, mert egy idő után a szervezet képtelen fenntartani a megfelelő testhőmérsékletet, azaz túlhevül. Ez pedig megemeli az agy hőmérsékletét is, ami ilyen állapotban egyre kevésbé képes stimulálni az izmok működését. Ezt az elméletet legrészletesebben néhány dán tudós - Savard, Nybo & Nielsen - dolgozta ki, akik vizsgálataik során azt találták, hogy amint a sportoló testhőmérséklete eléri a 40 ˚C fokot, a sportoló vagy teljesen abbahagyja a mozgást, vagy jóval kevesebb izmot használ a mozgáshoz, és ezzel párhuzamosan az agyi tevékenysége is megváltozik, a mozgáshoz szükséges agyi funkciók hatékonysága jelentősen csökken.
Itt jegyezzük meg, hogy ezeket a vizsgálatokat úgy végezték, hogy a sportolóknak egy adott teljesítményszintet kellett fenntartaniuk, és azt vizsgálták, meddig tudják ezt teljesíteni. Amikor már nem sikerült, rögzítették a testhőmérsékletre, agyi funkciókra stb. vonatkozó értékeket, és levonták a következtetést, hogy ez az a pont, ahol a szervezet cserbenhagyta a sportolót.
A várakozás elmélet szerint melegben a sportteljesítmény már jóval a fiziológiai korlát (esetünkben a kritikus testhőmérséklet) elérése előtt leszabályozódik. És igen, erre is van tudományos bizonyíték! Az ausztrál Frank Marino, a kanadai Stephen Cheung és mások tanulmányaiban. Látható a vizsgálati eredményekből, hogy a sportolók már akkor elkezdtek visszavenni a tempóból, amikor testhőmérsékletük még ugyanannyi volt, mint normál hőmérsékleten végzett terhelés közben. A lassítás következtében a szervezet kevesebb hőt termelt, így a testhőmérséklet nem emelkedett a normál hőmérsékleten végzett edzés közben jellemző érték fölé. Tehát a sportoló nem azért lassított, mert felhevült, hanem azért, hogy megelőzze a felhevülést!
Egy Ross Tucker által végzett vizsgálat során 2004-ben kerékpárosokat vizsgáltak normál és magas hőmérsékleten végzett tekerés közben. Azt találták, hogy melegben a kerékpárosok szervezetében kevesebb izomrost aktivizálódott, mint normál hőmérsékleten. És ez már a terhelés nagyon korai szakaszában így volt, amikor még a szervezet semmilyen mérhető fiziológiai paramétere nem különbözött a normál hőmérsékleten végzett tekerés közbeni átlagos értékektől. Ez a „viselkedés" egyáltalán nem magyarázható meg a fiziológiai elmélettel.
A várakozás modell működése
Az előző részben már felvázoltuk, hogy a modell működéséhez szükségesek bizonyos input, azaz bemenő információk, melyek értelmezése, elemzése következtében születnek az output, azaz kimenő utasítások, melyek továbbítódnak az agyból az izmok felé. Az input információk terhelés közben folyamatosan áramolnak a döntési központ felé, és szállítják a pillanatnyi válaszokat azokra a kérdésekre, hogy mennyi felhasználható energiánk van még, milyen állapotban van a szív, milyen a szövetek pH értéke, milyen a külső hőmérséklet és főként, hogy biztonságos-e tovább terhelni a szervezetet ebben a tempóban. Mindezen információt az agy begyűjti, és értékeli, főként annak fényében, hogy tudja, mekkora távot tett már meg a futó, mennyi van még hátra. Az értékelés, elemzés következményeként születik meg az output, mely meghatározza, hogy mely izomrostokat kell aktiválni (és milyen mértékben), illetve melyek működését szükséges visszafogni, gátolni. És így születik meg a tempó választási stratégia.
Fontos, hogy lássuk, az agy központi szerepét az input információk feldolgozásán túl azok szolgáltatásában is! Hiszen az agyban tárolt emlékek, a korábbi hasonló terhelések tapasztalatai, sőt, a szociális tényezők, pl. a sporttársak jelenléte, a szurkolás is fontos tényezőként szövődik bele az elemzési folyamatba.
Nos, körülbelül így néz ki Tucker modellje. A következő részekben következik egy kis áttekintés az egyes input információkról, melyeket a modell használ, és melyek ismeretében képessé válhatunk befolyásolni szervezetünk tempóválasztási mechanizmusát.
A hajrázásra vonatkozó eredeti kérdésünkre máris adhatunk egy választ a modell segítségével: a hajrázás a megnövekedett izomaktivitásnak köszönhető, melyet az agy engedélyez, mégpedig azért, mert az input információk között megkapja azt is, hogy hamarosan vége a terhelésnek, és ennek fényében úgy ítéli meg, hogy az izommunka ilyen rövid idejű megnövelése már nem lesz káros hatással a szervezet számára.
Forrás: http://scienceofsport.blogspot.com/
Kapcsolódó cikkek:
A fáradás és a teljesítőképesség korlátai - 1. rész
Tempó választási stratégiák - 2. rész
Hasonló cikkek
A hőmérséklet és a tempóválasztási stratégia kapcsolata – 4. rész
Tempó választási stratégiák – 2. rész
8 hozzászólás
Tudtam, hogy minden fejben dől el, de hogy ennyire!
Igen a szervezet néha csodákra képes és a fejben nagyon sok minden dől el az biztos.
Köszi Pen!
ui.: jöhet a folytatás.
kosz ezt a forditast.
Az utolsó bekezdés a hajrázásról, nagyon érdekes és érzésem szerint így is lehet, mint ahogy a cikkben le van írva.
Ezt a saját történetemre alapozom. Egy 10 km-es, de még egy félmaratoni verseny végén is szoktam hajrázni. Igazából nem a többiek leküzdése miatt (mert még mögöttem is szoktak lenni), hanem inkább egy belső érzés miatt, meg talán a jobb időeredmény miatt. Ugyanakkor a maratoni táv lefutásakkor (annak ellenére, hogy jól választottam meg a tempót - és ez tényleg a futás közben alakult ki) a végére már nagyon elfáradtam és vártam, hogy beérjek. Az utolsó km-en el is döntöttem fejben, hogy a végén nem hajrázok, mert nem csak elfáradtam, hanem annak is örültem, hogy sikerült az addigi 41 km-t teljesíteni. Mikor elfutottak melettem akkor sem gyorsítottam, hanem egy állandó tempóban futottam tovább. Következett az utolsó 200 m, ami ki is volt írva egy táblára. Amikor ezt megláttam akkor mintha erőre kaptam volna (annak ellenére, hogy fejben eldöntöttem, hogy nem hajrázok a végén sem), és ha nem is sprintelve, de lényegesen gyorsabb tempóban egy-két embert megelőzve futottam be a célba. Nagyon jó érzés volt (már csak beérni is).
Ezért is gondolom, hogy az input információknak (jelen esetben a terhelés végéhez közeledte) még a terhelés végén is fontos szerep jut és ezért is engedheti az agyi működés az izommunka rövid idejű, az addigi teljesítményszinttnél magasabb szintre növelésével a végső hajrázást, mert "tudhatja", hogy "az izommunka ilyen rövid idejű megnövelése már nem lesz káros hatással a szervezet számára".
Lea, a többi részt hol találhatjuk, mert a cikk végén nincs további link.
Még több címke
Ironman edzésterv kezdőknek: 9-20. hét 1
Első 5 kilométerem 498
Első 5 kilométerem 498
Első 5 kilométerem 498
Töksok minden van benne, amit eddig is éreztem, csak nem volt megfogalmazva.
köszönöm!!